„Nobilis genere; sed multo nobilior sanctitate”

Szent Jeromos a négy nagy nyugati egyházatya (Szent Ambrus, Szent Ágoston, Szent Jeromos, Nagy Szent Gergely) egyike. Nevének (Ἱερώνυμος, Hieronymos) szó szerinti jelentése: szent név (nomen sacrum). E név második tagját régtől fogva az ógörög némosz (νέμος), liget, erdő szóval is azonosítják. További jelentése tehát szent liget, a szintén ógörög nomé (νομή), törvény szóból eredeztetve pedig szent törvény. Mindhárom névmagyarázat illik Jeromosra, hiszen Isten kedves szentje volt, illetve egyházi ember (vir ecclesiasticus), áldozópap, az Isten szolgálatára szentelt edény. A szent liget név megilleti azért, mert egy ideig erdőben, ligetben élt, a „szent törvény” pedig a remeteség és a szerzetesi fegyelem miatt illik rá, amelyben ő maga is élt, és nevelte rá a szerzeteseket. Nem utolsósorban pedig azért, mert a Bibliát, az Úr Törvényét tanulmányozta, fordította és magyarázta nagy buzgósággal. A Hieronymos nevet a szépség látásának vagy a beszédeket megítélőnek is interpretálják. Többféle szépség létezik ugyanis: az első a lélek szépsége (pulchritudo animae); a második az erkölcsi (pulchritudo morum), amely az erkölcsök tisztességén alapszik; a harmadik a szellemi (pulchritudo spiritualis), amely az angyalok, az igaz Istenhez hűséges tisztán szellemi létezők szépsége; a negyedik a természetfölötti (pulchritudo supernaturalis), amely az Isten szépsége; az ötödik az égi (pulchritudo coelestis), amely a mennyei Jeruzsálemben, a szentek otthonában van. Ezt az ötféle szépséget szemlélte, illetve hordozta magában Jeromos: lelki szépsége sokféle erényében mutatkozott meg, erkölcsi szépsége becsületes, a világ hiúságával szembeforduló életében, szellemi szépsége páratlan tisztaságában, természetfölötti szépsége hősies szeretetében és alázatában, az égi szépség iránti vonzalma pedig az örökkévaló dolgok, az igaz Isten iránt lobogó szeretetében és kivételes buzgóságában. Rendelkezett a minden keresztény hívő számára alapvetően fontos képességgel a lelkek megkülönböztetésére (discretio spirituum – 1 Cor. 12. v. 10.). Megítélte a beszédeket: a sajátját éppúgy, mint a másokét. A magáét megfontoltan adta elő, a mások beszédéből az igazat megerősítette, a tévelygést megcáfolta, a szabadon vitatható dolgokat világosabban kifejtette.

Szent Jeromos 18. századi papi ornátusban. Rézmetszet. In: Sancti Hieronymi Presbyteri Epistolae selectae... et ad Petro Canisio... Argumentis, et uberrimo rerum, et verborum indice locupletatae... Tyrnaviae, Typis Collegii Academici Soc. Jesu, 1762 – Törzsgyűjtemény 

Családja, gyermekkora

Jeromos, a jómódú nemesember, Eusebius fia, 347 körül született a hagyomány szerint Dalmácia és Pannónia határánál fekvő Stridon városában. Régészeti leletek nem támasztják alá, hogy Stridon (Strido Dalmatiae) valóban a fentebb említett két római provincia határánál lett volna, tehát jelenleg csak annyit vehetünk biztosra, hogy Dalmácia területén feküdt. Mindkét szülője keresztény volt, de őt nem keresztelték meg gyerekkorában. Az elemi iskolát szülővárosában kezdte meg, a korabeli jogszokás szerint valószínűleg hat–hét éves korában. Itt írni-olvasni és számolni tanult, rövidebb szövegek memorizálására és felmondására oktatták. Nagyon valószínű ezek szerint, hogy később legendás hírű emlékezőtehetségének pallérozását szintén itt kezdte meg. Jó eszű, tehetséges, ugyanakkor fennhéjázó, makrancos, nehezen irányítható gyerek volt. Apja világi karriert szánt a tűzről pattant, okos fiúnak: valamelyik római közhivatal magas székében szerette volna őt látni.

Római tanulmányai 

Innen még egész fiatalon, körülbelül tizenkét éves korában Milánóba, majd Rómába küldte az apja retorikát és filozófiát tanulni. Apjának vele kapcsolatos nagyra törő terveit és saját ambícióit követve Jeromos Rómában nem egy közönséges középiskolába iratkozott be, hanem az akkori idők leghíresebb római iskolamestere, Aelius Donatus által vezetett tanintézménybe. Donatus volt az, aki századokig ható, rendkívüli aprólékossággal dolgozta ki a beszédrészeket (szófajokat) bemutató alapvető latin nyelvtanát (De octo partibus orationis) és egy ehhez kapcsolódó, haladó diákok számára írt nyelvtani kézikönyvet, amely stíluspéldák gazdag tárházát is magában foglalja, illetve a gyakoribb stílushibák, barbarizmusok ismertetését. Donatus nyelvtankönyvei még a 18. században is használatban voltak Európa-szerte. Ő volt a szerzője a Terentius vígjátékairól és Vergilius költeményeiről írt szövegmagyarázatoknak is, amelyek egyes európai felsőoktatási intézményekben tananyagként szolgáltak még a 19. században is. A római oktatási rendszer gerince ebben az időben a nyelvtan volt, azaz a nyelvtani elemzés és a helyes nyelvhasználat elsajátítása, illetve a klasszikus irodalom. A „helyes nyelvhasználat” a latin nyelv oktatásában jellemző módon nem a kor élő nyelvének, a vulgáris latinnak az elsajátítását jelentette valamiféle nyelvművelő módszertan útján. Egy ilyen ötletet a birodalom egész latinul beszélő, művelt közössége idegenkedéssel, elutasítással fogadott volna. Az iskolai nyelvoktatás célja a változatlan, klasszikus latinság magas fokon való elsajátítása volt, éppúgy, mint ahogy a Keletrómai Birodalomban a klasszikus görög nyelv elsajátítása.
A grammatikában tehát Donatus volt a mestere, a retorikában egyes életrajzírói (pl. Jacobus de Voragine, a Legenda aurea szerzője) szerint Donatus mellett a kiváló szónok és neoplatonikus gondolkodó, Marius Victorinus. Azonban Jeromos írásaiban csak Donatust említi római tanáraként, Victorinust nem. Római tanulmányai során éjjel-nappal, nagy mohósággal olvasta a klasszikus szerzőket, főként Cicerót és Platónt. Sok pénzt költött ezekben az években könyvekre, ezen felül sajátkezűleg is számos könyvet lemásolt magának, hogy tudásszomját csillapítsa. A Szentírást szintén nagy buzgalommal tanulmányozta, ám a klasszikus latinságon nevelődött ízlésének nem tetszett a Tóra és a prófétai könyvek számos helyen hétköznapi stílusú, bárdolatlan nyelvezete. Ebben az időben egyszer nagyböjt közepén hirtelen heves láz tört ki rajta. Betegségében hosszan tartó elragadtatásba esett, a lelke elhagyta a testét. Egész teste kihűlt, az életmeleg már csak a szívében pislákolt. Megkezdődtek az előkészületek a temetésével kapcsolatban. A lelkét mindeközben bírói szék elé vitték, és ott a legfőbb Bíró kérdésére, hogy kinek a követője ő tulajdonképpen, kereszténynek vallotta magát. A bíró erre azt felelte: „Hazudsz! Ciceró követője (ciceronianus) vagy te, nem pedig Krisztus követője (christianus). Mert ahol a kincsed vagyon, ott vagyon a szíved is. (Matth. 6. v. 21.)” Jeromos döbbenten elnémult, a bíró pedig keményen megkorbácsoltatta. Ekkor keservesen felkiáltott és így szólt: „Irgalmazz nekem, Uram, irgalmazz nekem!” A jelenlévő tiszta lelkek kérlelni kezdték a bírót, hogy kegyelmezzen meg az ifjúnak. Jeromos pedig esküdözve mondta: „Uram, ha valaha is világi könyveket veszek a kezembe és olvasom őket, téged tagadlak meg azzal.” Erre szabadon engedték, a lelke visszatért a testébe. Könnyes arccal tért magához, a háta pedig tele volt kék foltokkal, a bírói emelvény előtt kapott korbácsütések nyomaival.

Biblia Sacra Vulgatae Editionis, Sixti V. et Clem[entis] VIII. auctoritate recognita... Venetiis, Apud Nicolaum Pezzana, 1742 – Törzsgyűjtemény

Aquileiában és a kalkhiszi sivatagban

Rómában életre szóló barátságot kötött Bonosiusszal, majd Aquileiában Rufinusszal, akikkel együtt többször meglátogatta a katakombákat, az első vértanúk sírhelyeit. 366 körül, nem sokkal megkeresztelkedése után Aquileiában monasztikus életet kezdett, belépett egy kis szerzetesközösségbe, Chromatius szerzetes vezetése alatt. E közösség lelki életének középpontjában a Szentírás tanulmányozása állt. Itt később Rufinus is szemére vetette, hogy Rómában nagyobb kedvvel tanulmányozta a klasszikus szerzőket, mint az Isten könyvét. Visszaemlékezései arról is árulkodnak, hogy a világvárosi atmoszférájú Rómában a komoly, megfeszített tanulás mellett még a világi szórakozásokba is belefeledkezett olykor. Az Antiochiától délnyugatra elterülő kalkhiszi sivatagban töltött évei során (374–379) kemény vezeklésbe fogott. Testét csontsoványságig, a fizikai halál küszöbéig gyötörte. Mindennap könnyhullatás, sóhajtozás közt, mellét verve, szőrzsákba öltözve, gyakran hetekig tartó szigorú böjtben kérte az igazságosan haragvó Istentől bűnei bocsánatát. De a legszigorúbb vezekléssel sem tudott fiatalabb kori kicsapongásainak szomorú következményeitől, a tisztátalan képzetektől, a testi vágyaktól megszabadulni. Jó barátjához, Szent Ágostonhoz hasonlóan őt is örökösen gyötörték az ifjúkorban belé égett testi gyönyör emlékképei, és mint barátja, ő is bizonytalan volt abban egész élete végéig, hogy az igaz Szépséghez, az Istenhez való térést, az Isten ügyében való buzgólkodást nem kezdte-e túl későn:

A sivatagba is magával vitte egyre bővülő könyvtárát, tehát ez a sivatagi barlang jóval tágasabb lehetett, mint egy olyan egyszerű remetelak, amely épp csak az időjárás viszontagságaival szemben nyújt valami védelmet. Itteni remeteélete nem jelentett teljes magányt. Egyik barátja, Evagrius mindvégig szoros kapcsolatot tartott fenn vele ezekben az években, és Antiochiából kikocsizva, szabályos időközönként vitte-hozta Jeromos postáját. Jeromos ekkori leveleiben azon kesereg, hogy a bánat, amelyet barátja távozásakor érez, ugyanakkora, mint a megérkezése feletti öröm. A szigorú vezeklés mellett olvasással, a Biblia tanulmányozásával és könyvmásolással foglalkozott itt, továbbá itt kezdett el héberül és szír nyelven tanulni. Florentinust, a Jeruzsálemben letelepedett latin szerzetest arra kérte egyik levelében, hogy küldje el neki Reticiusnak, Augustodunum (Autun) püspökének az Énekek énekéhez írt ékesszóló kommentárjait. Cserébe azt ajánlja, hogy elküldi neki bármelyik könyvét, főleg a Bibliával kapcsolatosakat. Florentinusnak nem kell félnie, hogy ez a vállalkozás nehézségekbe ütközik, mert Jeromos nagyon gazdag gyűjteménnyel rendelkezik, ezen felül pedig a szolgálatára állnak fiatal tanítványok és segítők, akik kiválóan gyakorolják magukat a kéziratmásolás mesterségében.

Antiochiában és Konstantinápolyban. Pappá szentelése 

Körülbelül négy év sivatagi élet után Antiochiába ment. Paulinus, a város püspöke örömmel fogadta, és pappá szentelését indítványozta. Jeromos azzal a feltétellel fogadta ezt el, ha megmaradhat szerzetesi hivatása gyakorlásában és nem kell egy helyben maradnia. Pappá szentelése után nem sokkal ismét útra kelt: 380–381-ben Konstantinápolyban lakott és a város könyvtárában dolgozott, tanult. Nagy hatással volt rá Nazianzi Szent Gergely, aki kezébe adta Origenész műveit. Le is fordította Origenész huszonnyolc szentbeszédét, azonban körülbelül egy évtized múltán Origenész eretnekség vádja alá került, és a személye körül kibontakozott viták során Jeromos is szembefordult vele.

Rómában. I. Damasus pápa titkára

Időközben I. Damasus pápa Rómában 382-re egyetemes zsinatot hívott össze. A zsinat elsődleges célja a katolikus bibliakánon véglegesítése volt. Paulinus püspököt Jeromos is elkísérte a zsinatra. A zsinat végeztével könyvtárát és kéziratait is Rómába vitte, ahol Damasus pápa megbízásából történelmi jelentőségű feladatok vártak rá. A pápa titkárává nevezte ki, azaz bevonta legközelebbi munkatársainak körébe. Az öregedő, nyolcvanadik éve felé közeledő pápa és Jeromos közt néhány hónap alatt igen szoros és szeretetteljes viszony alakult ki. Damasust csodálkozásra és elismerésre késztette a még viszonylag fiatal, harmincöt éves szerzetes tekintélye, amellyel ekkor már exegétaként és bibliatudósként rendelkezett, mint aki az Ószövetség könyveit eredeti héber nyelven ismeri. Ránk maradt egy kötegnyi érdekes levelezés, amelyben a rafinált, jó emberismerő, kiváló gyakorlati érzékkel bíró pápa értelmezési nehézségeket rejtő bibliai szövegeket küldött Jeromosnak. Ezekre Jeromos dióhéjban megfogalmazott értekezésekkel válaszolt. Ezek a kérdések valószínűleg Ambrosiaster bibliakommentárjai alapján fogalmazódtak meg Damasus pápában, aki nem volt elégedett a később Rotterdami Erasmus által Pseudo-Ambrosiusnak is nevezett római bibliatudor magyarázataival. Válaszaiban Jeromos kiválóan alkalmazta bibliai héber tudását, a régebbi kommentátorok igen alapos ismeretéről tett bizonyságot: szabadon bírálta is a régi auktorokat, amikor helyénvalónak találta, illetve rabbinikus értelmezéseket is belefoglalt magyarázataiba.

Ábrahám áldozata (Genes. 22.) Fametszet. In: Biblia Sacra Vulgatae Editionis, Sixti V. et Clem[entis] VIII. auctoritate recognita... Venetiis, Apud Nicolaum Pezzana, 1742 – Törzsgyűjtemény

Vulgata. Vulgata Clementina

Mindezek nyomán a pápa még a zsinat évében, 382-ben az evangéliumok latin fordításainak revíziójával bízta meg Jeromost. Ez a megbízás csupán a kezdet kezdete volt. A munka idővel kiterjedt az egész Szentírásra, és a régi latin bibliafordítás, a Vetus Itala helyett Jeromos egy teljesen újat készített körülbelül húsz év alatt, amely a 13. századtól váltotta fel egészen a korábbi latin fordítást a nyugati egyházban, és Vulgata versio (közönségesen használt verzió) néven vált ismertté. A trentói zsinat (1545–1563) nyilvánította Szent Jeromos fordítását a katolikus egyház hivatalos latin Bibliájává. Az évszázadokon át kéziratban terjedő, számos helyen kisebb szövegromlásokat tartalmazó szentírási szöveg a 16. századra javításra szorult. V. Sixtus pápa megbízása alapján 1586-ban kezdte meg egy munkabizottság a revíziót az abban az időben föllelhető legrégebbi kéziratok összevetése alapján. Az így korrektúrázott szöveg szintén V. Sixtus joghatósága alatt jelent meg 1590-ben. Ez volt a Vulgata első hivatalos kiadása, amelyet pápai jóváhagyással tettek közzé. Három hónappal később, 1590 augusztusában V. Sixtus pápa elhunyt. Kilenc nappal a pápa halálát követően az összeült bíborosi kollégium úgy találta, hogy még ebben a javított kiadásban is vannak hibák, ezért a példányok további árusítását felfüggesztette, később elrendelte megsemmisítésüket. 1592-ben az új pápa, VIII. Kelemen, szintén a megmaradt szöveghibákra hivatkozva, a már forgalomban levő példányok lehetőség szerinti visszavonását is elrendelte. Az ő megbízásából időközben tovább javított szöveg ez év novemberében jelent meg először. Vulgata Clementina néven emlegetve ez a szövegváltozat volt a katolikus egyház hivatalos latin Bibliája egészen a II. vatikáni zsinatig. Magyarországon egyszer jelent meg nyomtatásban a Vulgata, a budai egyetemi nyomda kiadásában, összesen nyolc kötetben, 1824 és 1827 között. A kiadvány lapjain magát meg nem nevező szerkesztőbizottság által gondozott szövegkiadás bőséges magyarázó jegyzeteket tartalmaz, amelyek terjedelme például Mózes öt könyve, a Pentateuchus esetében megközelíti a bibliai szöveg terjedelmét. Egyes könyvekhez, mint az ószövetségi rész harmadik kötetében levő Zsoltárok könyvéhez a magyarázó jegyzeteken kívül az eredeti bibliai szöveggel párhuzamos oszlopban futó, parafrázisjellegű magyarázat is társul. E zsoltárparafrázisok ihletője, fő forrása Bartholomäus Münch (1745–1808) Brevis ac solida dilucidatio psalmorum et canticorum in Breviario Romano contentorum... (Augsburg, 1790) című könyve volt. Más forrásokat nem sikerült ilyen pontosan beazonosítani. Valószínűsíthető még például a Johann Jakob Scheuchzer (1672–1733) Physica sacra című, 1731–1735 közt négy fólió kötetben, Augsburgban megjelent művében olvasható számos szabadon idézett bibliai textus hatása.

A napba öltözött asszony (Apoc.12. v. 1.) Fametszet. In: Biblia Sacra Vulgatae Editionis, Sixti V. et Clem[entis] VIII. auctoritate recognita... Venetiis, Apud Nicolaum Pezzana, 1742 – Törzsgyűjtemény

A Vulgata stílusa. A fordítás pontossága

A Vulgata szövegén számos helyen látszik Szent Jeromos klasszikus latin szerzőkön nevelődött, kiváló stílusérzéke. Így például Mózes első könyve 24. fejezetében (Ábrahám szolgája, Eliézer Mezopotámiába, Nákhor városába utazik és megkéri Rebekka kezét Izsák számára), a Bölcsesség könyvében vagy Szent János evangéliumának prológusában és Szent Pál apostol leveleiben. Fontos megemlítenünk ugyanakkor, hogy ahol az eredeti bibliai szöveg egyszerű, hétköznapi stílusban szól, ott Jeromos is megőrizte ezt a stílust, ezt a nyelvi regisztert. Hogy csak egy példát említsünk, Mózes első könyve 21. fejezetében, Ábrahám áldozatának történetében az apa és fiú utazásának leírása ilyen egyszerű, hétköznapi nyelven van megfogalmazva. Káldi György bibliafordításában ezt az egyszerű stílust igyekezett visszaadni. Károli Gáspár vizsolyi bibliafordító munkaközössége valószínűleg a Szentíráshoz méltatlannak találta ezt az egészen hétköznapi stílusregisztert, ezért a Vizsolyi Bibliában ez a szöveghely egy kissé átstilizálva, emelkedettebb stílusban olvasható. A latin szöveg a legtömörebb, a magyar nyelv agglutináló, ragozó jellegének köszönhetően Káldi fordítása egy kissé hosszabb, az átstilizálás miatt pedig a Vizsolyi Biblia szövege a leghosszabb:

Szent Jeromos bibliafordításának már a 19. század óta vannak vitatott szöveghelyei a pontosság tekintetében. Ilyen például a 18. zsoltár 6ؘ–7. verse:

Szent Jeromos Breviarium in Psalmos című kommentárjában a 6. vers kezdetéről ezt írja:

Mint látjuk, arról van szó, hogy Jeromos itt nem betű szerinti fordításra törekedett, hanem az eredeti szöveg értelmének a tolmácsolására. Nem utolsósorban meg kell említenünk azt is, hogy a kora újkori Európában ez a Vulgata-szöveghely egy egész keresztény természetfilozófiai eszmerendszer alapjául szolgált. Ennek a természetfilozófiának az alapvonalait találjuk meg például Bellarmin Szent Róbert (Roberto Bellarmino) De Ascensione Mentis in Devm per Scalas Rervm creatarvm című könyvében (Lugduni, Sumpt[ibus] Horatii Cardon, 1615, 149–152 et seq.) Ezt a keresztény természetfilozófiát írta, fejlesztette tovább kicsit később Robert Fludd is, Philosophia Moysaica című könyvében (Govdae, Excudebat Petrus Rammazenius, Bibliopola, 1638, Proemivm, fol. 10^v et seq.), illetve Athanasius Kircher Ars Magna Lvcis et Vmbrae című művében (Romae, Sumptibus Hermanni Scheus, 1646, p. 921 et seq.)
Kiváló bibliaismeretéért és szinte páratlan buzgalmáért, amellyel a Szentírás legnagyobb részét, a Szentlélek megvilágosító kegyelmének engedve, igaz áhítattal, szent félelemmel és szeretettel kommentálta, szentté avatása mellett az Egyház az egyházdoktorok sorába is beiktatta Jeromost. Damasus pápával való bensőséges, bizalmas viszonya idején közel állt ahhoz is, hogy a pápai széket elnyerje. Ám Jeromos nem is pályázott erre a dicsőségre. Elérte végül a legnagyobbat, amit ember érhet el. Saját magára is érvényesek méltató sorai, amelyeket Római Szent Paula (347–404) halálakor, búcsúztatására írt:

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)