Apuleius • 6 nap
A jubileumi albumok között kicsit elfelejtődött fiatalságom egyik kedvenc zenekara, a Quiet Riot, Down To The Bone lemeze, ami a közelmúltban volt 30 éves. A társaság a 1980-as években élte fénykorát, az volt a legsikeresebb időszakuk.
A legjobb albumuk, a Metal Healt is ekkor készült. Csak egy adalék mennyire ment a banda szekere, az a lemezük 10 millió példányban kelt el, az írásom tárgyát képező Down To The Bone-ból pedig húszezer darabot adtak el. Igaz, hogy nem ugyanaz a két időszak, viszont lemezek között is van különbség, a Down To The Bone finoman szólva sem egy sikerült mű.
Előre leszögezem, az album kétszeri meghallgatása után sem tudtam összebarátkozni vele. A tizenhárom dalból, írd és mond három jó dal van, meg még kettő ami nem olyan rossz. Nézzük azt a pár számot ami emlékeztet a régi kedvenc zenekaromra. A Down To The Bone kicsit country-s, kicsit blues-os, jó dal, az igazság az, hogy ha ilyen dalok alkotnák a lemezt, egy szót sem lehetne szólni rá.
A másik jobb szerzemény a Monday Morning Breakdown, van feelingje, húzós old school dal, mondjuk a hét perces játékidőt kicsit sokallom. Ez pedig az egész albumra jellemző, a számok hosszúsága, nyúlnak mint a rétestészta, releváns mondanivaló nélkül. Egy picit gyengébb csak a Trouble Again, amely jól idézi a Quiet Riot korai muzsikáját, igaz ez is közel hat perces.
A két jobb dal még az All Day And All Of The Night, egy feldolgozás az általam ismeretlen The Kinks zenekartól és a Live Till It Hurst. A többi szerzemény viszont tizenkettő egy tucat. Próbálkoztak ők valamiféle megújulással, de nem nagyon ment és a visszanyúlások sem sikerültek.
A lemez erőteljesen szól, de azért van rajta por, viszont a dob egy kissé elől van. Az is probléma volt, hogy ragaszkodtak az eredeti hangzásukhoz illetve, hogy semmi váratlan nem húztak, csak a jól megtanult sémákat játszák. Igyekeztek ők minden rutinjukat bevetni, de több dal is izzadságszagú és izgalommentes.
A zenészek, akik ezt a lemezt elkövették, Kewin Dubrow ének, Carlos Cavazo gitár, Frankie Banali dob és Chuck Wright basszusgitár, nekem főleg Banali dobolása tetszik.
Down To The Bone-ról manapság egy szám sem sincs műsoron Quiet Riot koncerteken. A rajongókat sem nagyon hatotta meg a lemez, meg sajnos engem sem. Ha Quiet Riot zenéjére vágyom, biztos, hogy nem ezt a lemezt fogom elővenni. Olyan ez az album, mikor találkozol egy régi szerelmeddel, jól elbeszélgettek egymással, de már nem ugyanazt jelenti neked mint akkoriban.
